3. Kornis Virág: A SZORONGÓ

Az alkotó ember pályázat harmadik helyezett novellája:

Kornis Virág: A Szorongó

A kertben gyűltek össze, egy régi, ám felettébb jó karban tartott öregember kebelén, aki ha elnevette magát, a gyepen zöld nevetés hullámzott végig.

Nemzedékek hagyománya volt ez a vasárnap, melyet hiába is próbáltak volna elodázni, mindannyian vágytak rá, mint a szerelemre. A kapu - kicsi, kék szem, fölötte az ív, mint a szemöldök - kacsintva nyílt és tárult. Az udvar, óriási száj, benne a konyhából kiáramló illatokkal, elnyelte és elrendezgette az érkezőket az udvaron.

Itt a fáknak nem pusztán koronája volt, hanem sörénye. Hatalmas, ágaskodó hím oroszlánok képzetét keltették az érkezőkben, akik megpróbáltak szemmértéket venni róluk. S megállapították, hogy a tölgyek mind egy-egy Bábel tornya, nem beszélve a fenyőkről, melyekre nem is találtak megfelelő hasonlatot.
A kerítés mellett rózsák és dáliák forgatták fejüket, szirmaik hullása pici kezek integetése, lassan süllyedt és emelkedett. A kert hátsó része tele volt karcsú tujákkal, csupa udvarias fiatalember, elegánsan, mindig alkalomhoz illően öltözködve. Aki itt egyszer is körbejárt, saját szemével győződhetett meg a Paradicsom létezéséről. A talaj mindig nedves szagot árasztott, a smaragd pázsit szótlanul követelte a megfelelő gondoskodást. S nem lehetett csak úgy egy helyben maradni. Menni kellett, szaladni egyik végéből a másikba, elrejtőzni, aztán megmutatkozni. Leszakítani egy szál rózsát, de mégsem, mert az utolsó percben, mint a villanypásztor, a kert megálljt parancsolt. Mindenkit közel engedett magához, de azt nem engedhette meg, hogy ebből a tökéletességből csak egy fűszál vagy egy tűlevél is hiányozzon.

Dávid, a szobrász - tökéletes, atletikus termettel megáldva - a tornácon állt és a szabályos elrendezett lépcsősorokat nézte. Alig múlt el tíz óra, s a levegő már vibrált a melegtől. Mindennél jobban szerette, amikor beköszöntött a kánikula, s felébredt benn a szokásos nyugtalanság. Felcserélődtek az éjjelek és a nappalok, végre igazán szabadnak érezhette magát. Akkor aludt, amikor elfáradt, különben dolgozott, gyors egymásutánban következő, sűrű mozdulatsorokkal. Dávid az a típus volt, aki mindenáron szobrászkodott volna, ha csak egy kisebb darabka kőből, de dolgozott azok boldog önfeledtségével, akik pontosan tudták, mire születtek.

A szobor - legutóbbi műve, melyet hamarosan a rokonság előtt fog leleplezni - az elülső kert jobb sarkában, még árnyékban álldogált. De Dávid tudta, hogy mire elkezdi a felvezető beszédet, a nap szikrázón süti majd azt a helyet, s a mű pompás fenyegetést fog jelenteni a többiek számára.

Mint minden elkészült alkotás, mely először életidegen, akár egy aszteroida, lényege lassan és óvatosan elevenedik meg a szemlélők tudatában. Robbanni fog, ajzotta Dávidot a gondolat. Bár látszólag egyben marad és egy helyben áll, megsemmisíti mindazt, amit a vendégek eddig a szobrászatról gondoltak. Azt akarom, határozta el, hogy induljon el feléjük és tiporjon a mellkasukra. Törje szét a csontjukat, szaggassa szét az ereiket. S nem azért, hogy pusztítson, hanem azért, mert csakis így lesz képes megmutatni valamit határtalan erejéből.

Megérkeztek az első vendégek, fölcsaptak a zűrzavar hullámai, de a nyugalom, a magabiztos erő, mely Dávidból áradt, egyenként elrendezte, elegyengette azokat a kert fölött. A kánikula - fülledt, nyers erő - facsarta a testeket, nem volt értelme öltözködni, ez a vetkezés ideje volt. Helynek és illemszabályoknak megfelelően. A nők selymekkel borították csípőjüket, az anyagot, amit éveken keresztül hagytak parlagon heverni. Unalomból vagy lustaságból, de semmit nem faragtak rajta, s most szégyellték, nem akarták megmutatni, mégis minden tekintet először a leggyengébb pontokra vetült. A mellekre, melyeket kosarak, balconette melltartók emeltek hamis magasságba, a gyűrött bőrre, mely levehetetlenül tapadt az izmokra, s mit elárulta, egyenesen a világ fülébe harsogta, kinek mennyi a kora.

Dávid mosolygott, íves, húsos ajkának mindenkihez volt egy jó szava. Tekintetéből erő sugárzott és elegancia, az alkotás és az ölés képessége, mely egy tőről fakad, s mindig választani kellett közöttük. A nők keze izgatottan nyúlt dús, rövidre vágott, sötétbarna hajához. Meg akarták érinteni, odavonni a figyelmét, lekötni, akár egy nyüzsgő állatot. Mintha ettől függött volna a sorsuk, legalábbis arra az időre, míg mindannyian ebben a pompázatos kertben tartózkodtak.

A férfiak féltek tőle. Tagadták, s minél inkább, annál jobban látszott rajtuk. Arra fogták, hogy nemük e tökéletes példánya képes örökre elszeretni asszonyaikat. De nem, Dávid sosem tett volna ilyet. Mert mindig ott érezte maga mögött a tökéletes nőt, akiért ölre ment volna, s akit mégsem vehetett el tőle senki. A múzsa lágyan a vállára tette a kezét, és Dávidot ekkor nyugalom öntötte el. Szétáradt benne, akár az élvezet az orgazmust követően, a combokból a láb alsó részei felé, s föl, az alsó hasizom vonaláig, s mindez addig tartott, amíg megengedte magának, hogy érezze.

A házban ebédeltek, mindenki ott ülhetett, ahol a névkártyája mutatta. Dávid kibújt a cipőjéből, és talpát a hűvös kőpadlón nyugtatta. Tudta, hogy néhányan le sem veszik róla a szemüket, míg csorgatja a torkán a forró zöldséglevest. Semmire nem figyelt, amikor evett, egy állat önzőségével és kitartásával falt. Ilyenkor könnyű lett volna megölni, mert volt, akinek ez a gondolat jutott most az eszébe. Dávid egyetértést teremtett a férfiak és az asszonyok között is. Évről évre eljött ez a nap, amikor muszájból megmutatta magát, s kíváncsian várta, hogy mit ad vissza a közönség, milyen képet sugároz neki róla. A desszertnél megállt, felpillantott, kezét összekulcsolta, mintha imára készülne. A türelmetlenség, mely szilajul nyargalt elő belőle, visszaparancsolta őt a kertbe.

A többiek még ettek.

Délután négykor már mindannyian ott álltak a szobor előtt, elegánsan, kezükben pohárral, s várták, hogy a lépcső tetején feltűnjön Dávid nagyapja, az ünnepelt, a ma száz esztendős öregúr. A szobájában ebédelt, ahonnan már alig mozdult ki. Nem tudott beszélni, csak mosolygott, ha egy arcról nagy sokára derengeni kezdett benne az ismerősség érzése. A házat sem úgy látta, ahogy volt, hanem mint régen, hatvan-hetven éve.

Mikor fiatal volt, erős, de nem elég bátor.

A katonai pálya kedvéért lemondott arról, hogy szobrász legyen, s most úgy tekintett Dávidra, mintha ő maga lenne. Mintha valamiféle csoda és az idősíkok keveredése folytán mégis sikerült volna a terv, szobrász lett belőle, pompás, tehetséges művész, aki mindig tökéletes műveket hoz létre. Mert tudja, hogy mit akar és nincs olyan ember a világon, aki ellent mondana neki vagy szembeszállna izmos akaratával.

– Papa! – kiáltott fel Dávid és a lépcsőhöz szaladt. Belékarolt, s az aggot apró, óvatos léptekkel a szobor közelében elhelyezett nyugágyhoz vezette. Ott óvatosan, mint egy törékeny kincset, segített neki végigfeküdni, lábait kényelmesen felpócolta, feje alá párnát tett.

– Mióta várok erre az alkalomra! – szólt és a vendégel felé fordult, akik nagyapja háta mögött, sugdolózva sorakoztak. – Úgysem hinnétek, milyen régóta! Emlékszem, kicsi gyerek voltam, imádtam itt lenni, ebben a csodálatos kertben, s mindig megálltam itt, pontosan ezen a helyen – mutatott maga mellett a szoborra –, s féltem, és nem bírtam tovább menni. Most már tudom, miért. Mikor elkészültem ezzel a munkámmal, kitörő öröm helyett a könnyeimmel küszködtem, és mivel képtelen voltam gátat vetni nekik, hagytam, hogy szabadon ömöljenek és áradjanak. Nem túlzok, ha azt mondom, talán a Teremtő érzett ilyen határtalan, szabad örömöt, mikor sárból megmintázta Ádámot. – A vendégek nevettek, s ő is nagyon halványan elmosolyodott.

– Senki nem hallhatta, hogy sírok, senki nem láthatta, mitől olyan vizes az arcom. Csak én tudhattam, hogy amivel akkor végeztem, több volt egyszerű alkotásnál. Ez egy gólem, higgyetek nekem. S tőlem függ, hogy mikor kel életre, amit akarok is meg nem is. Akarom, hiszen ez minden művész álma, olyat teremteni, ami elindul, bejárja, bekebelezi a világot. S félek, újra, mert akkor többé nem tekinthetem pusztán egy alkotásnak.

– De elég is szóból. Papa! – lépett az öreghez, leguggolt mellé, majd visszanézett a szobor irányába. – Századik születésnapod alkalmából téged akartalak megmintázni. Méghozzá görög módra, hogy olyannak mutasson, amilyen vagy. Ez azonban nem sikerült, mert nem voltam méltó a feladathoz. Sohasem olyannak láttalak, amilyen vagy, hanem szebbnek, amiből giccs lett volna. Mert mihez foghattam én, az unokád? Hatvan év van közöttünk, mely képessé kellett volna, hogy tegyen a szakszerű ábrázolásra. Mégsem ment! Nem voltam képes sem rá! Számtalan fotográfiát végignéztem, vázlatokat készítettem. Milyen sokszor kijöttem a kertbe éjszakánként, bámultam az eget és vártam, hogy belém csapjon a villám, hogy jöjjön az ihlet, s elragadjon a múzsa.

A gyerekek elszaladtak, míg beszélt. Ám őt az sem zavarta volna, ha mind visszamennek a házba, mert mint minden művész, önmagához beszélt. Megmagyarázta, miért alkotott.

– Végül – folytatta Dávid és a szoborhoz lépkedett. – Úgy gondoltam, semmi teendőm sincsen! – Azzal lehúzta a leplet a szoborról, mely egyetlen darab kő volt, másfél méter magast. Talapzatán bronztáblácskán két szó állt.

– A szorongó! – kiáltotta a szobrász. – Ez az, ami a családunkat jelenti! A jelenlévők jól tudják, miért élünk itt kettesben a nagyapámmal. Ebben a házban egyetlen nő sem maradhatott sokáig életben. Talán valami átok ül rajtunk, melynek még apám is idő előtt áldozatául esett. Nem is akarok erre több szót vesztegetni. A sors útjai kifürkészhetetlenek. Ha nincs benned a szorongás, papa, akkor művész leszel. Soha nem hozol nőt a házhoz, s úgy élsz itt, mint egy római császár. Fényesen és hatalmasan. De a szorongás legyőzhetetlen, s ezért úgy tettél, ahogy a szüleid akarták. Ennek köszönhetem én a létemet. S mindaz, amit családunkról és rólad gondolok, ott van ebben a darab kőben. Látszólag semmi, de ha megvizsgáljuk, alaposabban szemügyre vesszük, felállunk és kimozdulunk a szemlélő szerepéből, akkor elénk fog villanni. Hol erről, hol arról az oldaláról. A legváratlanabb helyen láttatja meg magát. Papa, én így tudom megköszönni neked, amit egész életedben tettél. A legszívesebben arra kérnélek, most már ne szorongj, vagy legalábbis adjál nekem belőle. – A vendégek megint nevettek, félrehajtott fejjel, a felszínen, mintha a pezsgő tetején, a jókedv buborékjai gyöngyöztek. – Ha a szorongás, mint egyes öröklött képességek, átugrik egy generációt, akkor apám lehetett volna művész. De rá kellett jönnöm, hogy a jó sors nekem jutott. Igyekszem megbecsülni. S nem ígérhetem, hogy művészgenerációkat fogok nemzeni és kinevelni. Csak saját magamért vállalhatok felelősséget. Ne haragudjatok rám ezért. – Először a férfiak mozdultak meg, s odamentek hozzá. Megveregették a vállát, kezet fogtak vele. A nők lassan, óvatos léptekkel, a szobor felől közelítettek Dávidhoz. Nekik máris fájdalmas volt, hogy hamarosan hazaindulnak, csupán néhány szerencsés marad itt közülük. S lesz olyan izgalmakban, beszélgetésben része, melyből a nagy többség minduntalan kimarad.

Éjszaka a fák a sötétben elolvadtak, mint keménycukorka a szájban. Ilyenkor a kert nem létezett, nem volt formája. Dávid a verandán ült, cigarettázott, megpróbálta egy újabb alkotás felé terelni a gondolatait. Nem volt elégedett magával, szinte szégyenkezett, mint a gyönge teljesítmény fölött szokás.

Meg kellett küzdeni az érzéseivel.

A nagyapjára gondolt, aki boldog-öntudatlan magzatpózba gömbölyödve már órák óta aludt. Talán mégsem gyengeség, ha virrasztok, gondolta, és nekiállt fölskiccelni néhány vázlatot a füzetébe.