2015. augusztus 19., szerda

S. M. Kinda: B-re várva


kép: Dmitry Savin - Bus stop
kép forrása: http://www.deviantart.com/art/bus-stop-279165574
A megálló pályázat



Már negyed hét. Rég itt kellene lennie a B-nek – A nő még egy pillantást vetett az órájára, mintha az bármit is segítene a helyzetükön, majd idegesen végigsimított domborodó pocakján. A baba teljesen mozdulatlan maradt.
    – Nincs ebben semmi különös, folyton késik. – A szakállas, rongyos ruhájú férfi egyik lábáról a másikra állt, és az ezüstös utat figyelte. Ezen a ködös estén nem sok látszott belőle. Az egyik fáról, ami minden bizonnyal ott lehetett valahol mellettük, csak nem látták, ütemesen csöpögött a víz. Pontosan olyannak hallatszott, mint egy óra kattogása.
    – Sehol egy telefonszám – rikoltott fel hirtelen egy egyenes hátú, telt asszonyság a buszmegálló táblája előtt. – A menetrendet valamelyik guillotine alá való kiszedte. Felháborító. Egyszerűen felháborító! Mit képzelnek ezek magukról?! Be fogom perelni az egész társaságot!
    A nő levette tekintetét a tábláról, aminek tetejét a köd miatt látni sem lehetett, és kihívóan meredt két társára. Mivel azok nem válaszoltak, inkább csak lesütötték a szemüket vagy az alig látszó útra pillantgattak, úgy gondolta, nyugodtan folytathatja a monológját.
    – A B-nek mindig időben kellene érkeznie! – kezdte, majd tartott némi hatásszünetet. – Mégis, mit gondolnak, ráérünk életünk végéig várni rá? Na nem, azt már nem!
    Az asszonyság újra a másik kettőre nézett, de azok továbbra sem reagáltak, inkább meredten bámultak a ködbe, ahonnan a B érkeztét várták. Mintha oda tudnák csalogatni.
    – Ugyan mi bajuk maguknak?! – kiáltott felháborodva az asszony. – Ilyen bumburnyákokkal én még nem találkoztam! Hát nem állnak ki a saját jogaikért? Nem veszik észre, hogy most dühöngeniük kellene?

    Az állapotos nő újra végigsimított a hasán, majd a szeme elé emelte a csuklóját.
    – Már negyed hét. Rég itt kellene lennie a B-nek. – A nő még egy pillantást vetett az órájára, mintha az bármit is segítene a helyzetükön, majd kétségbeesetten végigsimított domborodó pocakján. A baba teljesen mozdulatlan maradt.
    – Nincs ebben semmi különös, folyton késik. – A szakállas, rongyos ruhájú férfi odalépett mellé, és megnyugtatólag a nő vállára tette a kezét. – Minden rendben lesz. Előbb-utóbb itt kell lennie. Biztos vagyok benne, hogy itt lesz.
    Mind a ketten tudták, hogy a férfi önmagának szánta a nyugtató szavakat. Ez a tudás egyiküket sem kavarta fel mélyen – úgy tettek, mintha észre sem vették volna.
    A férfi ruhájából áradó dohányszag betöltötte a láthatatlanná összefolyt környéket – vagy fordítva történt, a köd készült dohányfüstből, amit végül mindannyiuk ruhája beivott. Az egyik fáról tik-takkolva csöpögött a víz. Valami furcsán cuppant: mintha egy óriási lény nyelt volna el valamit.
    – Fel nem foghatom, hol lehet a B! – szólalt meg egy telt asszonyság, miközben a buszmegálló táblát tanulmányozta. – Nincs telefonszám, a menetrendet eltávolították. Felháborító! Az lesz a vége, hogy beperelem az egész társaságot!
    A nő még egy pillantást vetett a táblára, hátha meglát rajta egy telefonszámot, de a ködbe burkolózó sötét tábla semmilyen információval sem szolgált. Az asszony összefonta karját és két társára meredt. Épp látta, amint azok nyugtalan pillantást váltanak, majd az útra emelik tekintetüket. Az asszonyság reménykedve pillantott az ezüst-ragacsos távolba, de amit látni szeretett volna, nem jelent meg.
    – A B-nek mindig időben kellene érkeznie! – tört ki belőle végül, és dühének könnyei elöntötték zavaros szemét. – Nem akarok életem végéig várni rá!
    A másik kettő továbbra sem reagált. Arrafelé bámultak, ahonnan a B érkeztét várták. A csöpögés mintha hangosabbá vált volna, és két cuppanás akasztotta meg a rövid csöndet.
    – Ugyan mi bajuk van maguknak?! – toppantott egy nagyot az asszony. – Mi lesz velünk, ha nem jön a B? Tényleg nem aggódnak?
    A terhes nő újra végigsimított a hasán, majd a szeme elé emelte a csuklóját.
    – Már negyed hét. Rég itt kellene lennie a B-nek. – A nő még egy pillantást vetett az órájára, mintha az bármit is segítene a helyzetükön, majd lassan végigsimított domborodó pocakján. A baba teljesen mozdulatlan maradt.
    – Nincs ebben semmi különös, folyton késik. – A szakállas, rongyos ruhájú férfi meredten bámulta az ezüstös utat. Ezen a ködös estén nem sok látszott belőle. Az egyik fáról, ami minden bizonnyal ott lehetett valahol mellettük, csak nem látták, ütemesen csöpögött a víz. Pontosan olyannak hallatszott, mint egy óra kattogása. – Nem érdemes foglalkozni vele. Majd csak megérkezik valamikor.
    – Sehol egy telefonszám – egy telt, egyenes hátú asszonyság szólalt meg tompán a buszmegálló táblája elött. – A menetrend is eltűnt. Talán az lenne a legjobb, ha beperelném az egész társaságot. Nem értem, hogy hagyhatják, hogy ennyit várjunk. Vajon mióta lehetünk már itt?
    Az asszony levette a tekintetét a ködbe burkolózó tábláról és két társára meredt. Egyikük sem szólt semmit. A nő elgondolkodva simogatta a hasát, a férfi pedig rongyos kabátját igazgatta.
    – A B-nek mindig időben kell érkeznie! – szólalt meg újra, hátha így sikerül valamilyen reakciót kiváltani a másik kettőből. – Mégsem várhatunk rá életünk végéig! Vagy igen?
    Úgy tűnt, ez az eshetőség végre felrázta tehetetlenségéből a másik kettőt. Legalábbis arra rövid időre, amíg riadtan összenéztek, majd mindketten az asszony felé fordultak. A köd gomolygott körülöttük, mintha egy hatalmas test kavarta volna fel. Néhány öblös cuppogás hallatszott az út túloldaláról, és még valami, ami talán morgás lehetett, vagy csak a szél zörgetett meg valamit. Az óra-csöpögés abbamaradt.
    -- Mi lesz, nem mondanak semmit? Maguk nem akarnak elmenni innen? Vagy miért várnak a B-re?
    A terhes nő szóra nyitotta ajkát, de végül lesütötte a szemét és az útra pillantott, mint aki abban reménykedik, hogy a B végre megjelenik és ő megmenekül a válaszadástól. Mivel semmit sem látott közeledni, újra végigsimított a hasán és a szeme elé emelte a csuklóját.
    – Már negyed hét. Rég itt kellene lennie a B-nek. – A nő még egy pillantást vetett az órájára, mintha az bármit is segítene a helyzetükön. A keze félúton megállt a pocakja fölött. A baba úgysem mozdul meg benne.
    – Nincs ebben semmi különös, folyton késik. – A szakállas, rongyos férfi üveges szemmel bámulta az ezüstös utat. Ezen a ködös estén semmi sem látszott belőle. Egy óriási lény, ami valahol ott lehetett mellettük, csak nem látták, folyamatosan morgott és cuppogott. Olyan volt, mint a nehezen megszerzett táplálékát védő fenevad.
    – Nem gondolják – szólalt meg egy férfi hátuk mögött, a hangja kellemesen csengett –, hogy lassan ideje lenne befejezniük ezt az egészet?
    Mind a hárman az ősz hajú öregúrra pillantottak. Az kedvesen mosolygott rájuk, és mintha ezzel mondani szeretett volna valamit. Közlendője megbújt a világos szemében, az ajka körüli ráncokban, a jó illatú ruháiban. Mégsem látták, talán a köd miatt.
    Ekkor egy loccsanás hallatszott, ők pedig odakapták a fejüket. Az út fényárban úszott – a B megérkezett. Hiába, mert a megálló üresen állt. Egy fáról víz csöpögött, ami pontosan úgy hangzott, mint az óra kattogása. Egy csüggedt öregúr figyelte a jelenséget. A távolban, a felszálló köd mögött egy óriási lény baktatott. Jóllakottnak tűnt. A B pedig csak várt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése