 |
| kép: Pete Latham - On the Pier |
kép forrása: http://petelatham.deviantart.com/art/On-The-Pier-435028749
A megálló pályázat: Fantasy/Sci-Fi kategóriában:
A tenger hullámai a mólót csapkodták. Lassan hajnalodott, de a köztéri lámpák még égtek, foltokban megvilágítva az egyelőre sötétségbe borult kikötőhelyet. Az egyik kétágú kandeláber a déli részre épített buszmegálló előtt állt. A lámpafej olyan formát öltött, mint egy hal farokuszonya, és úgy magasodott ott, akár a hely cégére.
Dockland – hirdette egy keskeny tábla. A fémből és plexiből épült megállóban egy tizennyolc év körüli lány várakozott. Egyedül ült ott. Megborzongott a hűvös levegőtől, ezért összehúzta magán a sötétkék dzsekit, amit a padon talált. Szőke haját némileg eltakarta a fejére húzott kapucni. Most vetett egy pillantást a mögötte kifüggesztett menetrendre. Még várnia kellett. Túl korán érkezett, de el akarta érni a városba induló legkorábbi járatot. Időnként fészkelődött, mert a megállóba helyezett, fából készült padot egyre kényelmetlenebbnek érezte. Körülnézett. A megállóval szemben, a kikötő túlsó felén még éjjel sem állt meg a munka: óriási daruk rakodták a konténereket a teherhajókra. A környezet egyszerre tűnt a lány számára idegennek, de egyben megszokottnak is.
Életében először járt távol az otthonától. Megszökött. Tudta, ha észreveszik az eltűnését, azonnal keresni kezdik. De abban is biztos volt, hogy csak a nővére találná meg. Ő már járt itt, és talán képes lenne visszatartani. Ha időben ideér, még a busz indulása előtt.
Akárcsak a testvére, a lány is egy másik élet reményéért jött. A nővére azonban csak a kikötőig jutott, a buszmegállót meglátva visszafordult. A lány elmosolyodott: ő már ennél is többet tett. Az éjjel – amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve kilopódzott –, még nem tudta, eljut-e ide. Most viszont itt ült, ezen a kényelmetlen padon.
Minden vágya az volt, hogy ebben a világban éljen, amelyről eddig csak szóbeszédek jutottak el hozzá. Most végre a kapujában állt. Otthon, egymás között ezt hívták a fények, ízek, illatok, hangok világának. Ő is ide akart tartozni, hogy végighúzhassa a tenyerét a fák kérgén, érezze a kenyér illatát. Tisztán hallja a nevetést, sétálhasson az elszáradt avarban, megízlelje a nyarat, megérintse valaki meleg bőrét. Megtehesse mindazt, amit odahaza nem lehetett. Vetett egy pillantást a buszmegállóban elhelyezett hirdetésre, amely egy nőt és egy férfit ábrázolt. ,,Két világ. Egy szerelem” – állt a plakáton. A pár boldognak tűnt. A lány is erre vágyott, és minden jel arra mutatott, hogy ezt meg is fogja lelni. Csak be kell jutnia a városba.
Furcsa kattanás riasztotta fel. Átnézett a bal oldali plexiüvegen, amelyre egy hatalmas wow feliratot maszatoltak, de nem látott senkit. Újabb kattanás. Kissé előrehajolt, és ekkor jött rá, hogy a buszmegálló melletti pénzautomatából jött a hang. Megnyugodva dőlt hátra. A tenger felől sós levegőt fújt felé a szél. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha...
– Renett – suttogta a közeli félhomályból egy hang. Ismerősnek tűnt, de itt furcsán csengett. A megszokott elmosódottság helyett tisztábban. A lány nem felelt. Várt.
– Gyere haza! – szólalt meg újra az a valaki, ezúttal még érthetőbben. Tehát rám talált, sóhajtotta a lány, bár maga is furcsálta, hogy megkönnyebbült. A nővére volt az.
– Vissza kell jönnöd! – kérlelte a testvére a megállót körülvevő, bár lassan oszladozó sötétből. – Ez nem a te világod. Nem ide tartozol.
– Ne akarj lebeszélni róla! – fakadt ki a lány.
– Renett, mégis mihez kezdenél itt? Mi mások vagyunk!
– Elegem van abból, ami otthon körülvesz! A hidegből, a homályból, a bujkálásból. – A lány hátradobta a kapucnit. Hosszú haja azonnal kiszabadult, és leomlott a vállán. Nekidőlt a megálló hátsó falának. –Te is mindig ide vágytál.
– Én időben meggondoltam magam.
– Egyszerűen csak beijedtél!
– Lehet. De valószínűbb, hogy a józan eszemre hallgattam. Jól tettem.
A lány nem felelt. A beálló csendet egy távoli hajókürt dudálása törte meg.
– Renett, ha valahogy be is jutsz a városba, kire számíthatsz? Hova mennél? Nem éled túl, ha ott maradsz!
– Elmegyek abba a negyedbe. Ahhoz az asszonyhoz. Majd ő segít.
– A létezése pusztán mendemonda.
– Biztos, hogy megtalálom! Erősebb vagyok, mint hinnéd.
– Ide több kell, mint erő és kitartás. Még ha létezik is, és segít, ezekkel az emberekkel akkor sem tudod elfogadtatni a másságod.
– Egyformák vagyunk.
– Ha azok lennénk, nem kellene bujkálnunk. Megváltoztathatod a külsődet, de belül ugyanaz maradsz.
A fiatal lány nagyot sóhajtva végignézett magán, majd felpillantott a buszmegálló neonlámpájára, de az erős fény bántotta a szemét.
– És ha nekem sikerül? – makacskodott.
– Próbálkoztak már közülünk, de egyikőjük sem járt sikerrel – ellenkezett a testvére. – Csak a holttestüket kaptuk vissza. Nem fogom tétlenül nézni, ahogy veled is ez történik!
– Mégis, mit tennél? Visszahúzol?
– Nem akarom, hogy úgy végezd, ahogy ők.
– Miért, hogy végezték? – Renett szórakozottan kopogtatta a fapadot. Tisztában volt a válasszal.
– Mindegyikük öngyilkos lett. – A nővére csak suttogott, mintha féltve őrzött titkot engedett volna szabadon a félhomályba. – Csalódtak a városban, de már nem maradt erejük visszatérni hozzánk. Inkább alámerültek a mélybe.
– A mélybe?
– Mindenki más mélységet választ magának. Van, aki a szereket, van, aki az alkoholt, mások belülről égnek ki. De alámerülnek.
– Ezért fordultál vissza?
– Az élet több a csalóka városi fényeknél. Majd te is rájössz erre. Hajszolhatod a boldogságot egy idegen helyen, de ha nem vagy boldog, ott, ahol vagy, akkor ezen a város sem fog segíteni.
Ekkor a távolból halk motorzúgást hallottak. Közeledett az első hajnali busz, bár még messze járt a megállóhoz vezető keskeny úttól. Renett előredőlt, hogy jobban lássa.
– Gyere! – sürgette a testvére. – Mindjárt ideér. Nem vehetnek észre!
A lány nem mozdult. A mólót csapkodó tenger felé fordult.
– Ha felszállsz rá, a vesztedbe rohansz!
Renett nem felelt, inkább lassan felkelt a padról. Közelebb húzódott a kikötőhely széléhez. Ott végre meglátta a nővérét, akinek hosszú, fekete hajába bele-belekapott a szél. A testvére rögtön kinyúlt, hogy segítsen:
– Gyere, hazamegyünk! Együtt. Fogd meg a kezem!
A lány könnyes szemmel megrázta a fejét. Csalódottan vette tudomásul, hogy a nővérének igaza van. Időt kellett nyernie, hogy átgondolja, mit tegyen. De hazamenni sem akart. Még nem. Tudta, hogy ezután még jobban vigyáznának rá. Hátrafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a buszmegállóra. Innen már nehezen tudta kivenni a férfit és a nőt ábrázoló hirdetést. A lámpa villant egyet, majd elaludt, elhomályosítva a plakátot. Mintha a másik élet reménye tűnt volna el a neonfénnyel együtt. Renett lekapta magáról a dzsekit, és ledobta a mólóra. Igyekezett megőrizni az emlékezetében mindazt, amit a pirkadat még látni engedett: a feléjük közeledő buszt, a megállót, a padot, az automatát. Most ennyi volt, gondolta.
A következő pillanatban a víz felé fordult, és a tengerbe vetette magát.
– Renett! – hallotta egy másodpercre a testvérét, azután minden hangot elnyomott a morajló tenger. A lány néhány méternyit lesüllyedt, de akkor valaki megérintette. A sötét vízben ugyan nem látta tisztán, de ezer közül is felismerte a nővére testének körvonalát. Közelebb úszott hozzá, és szorosan átölelték egymást. Együtt buktak fel a felszínre. A lány elhúzta az arcába tapadt vizes hajtincseket, és ismét a megálló felé fordult. Meg akarta várni, hogy az időközben beérkező busz tovább induljon a város felé. Ezúttal nélküle.
– Renett, világosodik, indulnunk kell!
A lány szó nélkül lemerült a víz alá.
A tenger hullámai a mólót csapkodták. A megállóban jónéhányan várakoztak a következő járatra. Egy, a hajnali buszról leszálló kikötői munkás lépett most fütyörészve az ATM-hez. Nem fordult hátra, így nem láthatta a két sellőt, amint a nyílt víz felé tartottak. Az egyikük elől úszott, a másik egyre jobban lemaradva követte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése