Dwayne Hudson: Időbe zárt halál

– Mindig ámulatba ejt, hogy az emberiség több ezer éves történelme alatt elkövetett számtalan gaztett után még mindig vannak emberek, akik képesek a perverziót magasabb szintre emelni – egyenesedett fel Tehát Tamás, és beletúrt deresedő hajába, majd kollégájához fordult. – Mit gondolsz, ez szürrealista művészetnek számít?

A szobába épp belépő Trill Dávid felnézett jegyzettömbjéből és megvonta a vállát.

– Szerintem bűncselekménynek számít.

kép: Julie de Waroquier -Unconscious Life

 Tamás arcán halvány mosoly futott át, majd hanyag eleganciával odalépett társa mellé, szétcsapta vörös béléses éjfekete Crombie kabátját, és zsebre dugta kezét. Övén ott lógott szolgálati fegyvere a pneumatikus tokban, mellette egy apró, téglalap alakú szerkezettel, amelyen egy kék led világított halványan. Ha az utcán futnánk össze Tehát Tamással, inkább gondolnánk, hogy valamelyik nagynevű egyetem professzora, semmint rendőrnyomozó.

Ugyanígy Trill Dávid is előbb néznénk minimálbérért gürcölő munkásnak, semmint rendőrnek. Kopott, rojtos farmernadrágjában és nyúzott motoros dzsekijében nem nyújtott éppen illusztris látványt. Az ő övén nem volt pisztolytáska, se különös szerkezet, csupán egy hosszú, vékony bőrtok lógott le róla, amely vékony szíjjal rögzítette tartalmát: egy fából készült pálcát.

Már látványra furcsa párost alkottak, de kettősük valójában még annál is különlegesebb volt, hiszen ők Magyarország első mági-földi nyomozópárosa. Feladatuk olyan bűnügyek felderítése, amelyben varázsló vagy másfajú és varázstalan ember egyaránt érintett.

Eme különleges munkakör különleges helyekre vitte el őket, s bár a kis budapesti, földszinti lakás talán nem a legfurcsább hely volt, ahol munkájuk folyamán megfordultak, az élmezőnyben mindenképpen helyet talált magának. A kékeszöld félhomályba burkolózó szoba kifejezetten alulbútorozottnak számított, ugyanis csak egy hófehér, támla nélküli ágy állt benne a kétajtós gardrób előtt. Semmi mást nem lehetett találni a lakásban, ami azt jelezné, hogy laknak benne. Pedig laktak, noha nem a szó hagyományos értelmében.

Az ágy makulátlanul tiszta matracán tizenéves forma lány feküdt mozdulatlan, magzatpózba gömbölyödve, egyik kezét feje alá dugva, fehér hálóingben. Úgy tűnt, alszik, ugyan mellkasa nem mozdult. Tamásnak olyan érzése támadt, mintha egy élettel teli halottat nézne. A borzalmas összképet tovább rontották a lány felé nyúló, méregzöld indák.

– Miféle varázslat ez? – kérdezte Tamás nyugtalanul meredve a növényre. Az indák nem csatlakoztak se egymáshoz, se semmihez, nem is igazán tűntek növénynek, inkább áldozatuk felé kúszó, fejnélküli kígyóknak. Hátukra sorban csillag alakú levelek nőttek, végükön veszélyesen meredező tüskékkel. Jelenleg dermedten fonták körül az ágyat, ám még így is érezni lehetett, hogy mielőtt belefagytak az időtlenségbe, halálos elszántsággal tekeredtek a békésen alvó lány felé.

– Nem varázslat – lépett melléjük az egyik helyszínelő, kinek kezében vékony plexilapot tartott, erre futottak be a szobában szálldosó tucatnyi bögöly méretű drone adatai. – Sztázismező. A röpcsik szerint a sztázisgenerátor az ágyban van, és egy kétméteres sugarú körben vetíti ki a mezőt. – Kinyújtotta a kezét és megtámaszkodott a levegőben. – Látják?

Tamás kinyúlt és maga is érezte a sztázismező szélét. Olyan volt, mintha ragasztópapírba tenyerelt volna bele. Sejtése szerint, ha még néhány óráig támaszkodna, csak a bőre letépésével tudná kiszabadítani a kezét. Erről eszébe jutott egy kérdés:

– Milyen sebességgel telik odabenn az idő?

– Egy év egy másodperc a számára – felelt a helyszínelő.

– Akkor tizenkét másodperce van odabenn az ő szemszögéből – mondta Dávid borúsan. – Beszéltem a tulajjal – engedte el a jegyzettömböt. Az most ott lebegett előtte a levegőben, papírjain sebesen járt a régimódi golyóstoll. – Szerinte a lakást tizenkét évvel ezelőtt vette ki egy Diego Rivera nevű akárki. A tulajdonos nem tudta megmondani, ki ez a fazon, mert sosem látta.

– Tizenkét év alatt egyszer sem találkozott az albérlőjével? – hitetlenkedett Tamás.

– Nem. A lakás a néhai apjáé volt, ő két éve örökölte meg. Akkor e-mailen sikerült beszélnie vele, azóta nem volt dolguk egymással.

– Ma reggel mégis bejött a lakásba.

– Rivera úr három hónapja nem fizette ki a lakbért és nem sikerült előkeríteni. A tulaj végül úgy döntött, eljön a lakásra. Mivel nem nyitottak neki ajtót, bejött, hátha talál valamit.

Dávid hirtelen a másik helyszínelőhöz fordult, aki társával ellentétben varázspálcát markolt, és finoman lengette a sztázismező előtt ide-oda.

– Van mágiára utaló jel? – Tamás hallotta társa kérdésében a reménykedést. Nemleges válasz esetén nem az övék ez a kihűlt nyomokkal teli ügy. Bár sajnálta a lányt, kicsit ő is reménykedett.

– Igen – Dávid arcán sötét árny futott át. – Az időtorzulás sajnos nehezíti az észlelést, de erős kábító átok visszamaradt sugárzását érzékelem a mezőn belül.

– Hát akkor kapcsoljuk le – nyúlt a másik helyszínelő már pötyögte is volna be a drone-oknak az utasítást, ha Dávid nem kapja el a kezét.

– Inkább ne – széles mozdulattal a növényekre bökött. – Azok ott falóindák. Húsevő gyomnövények. Fűzfákon vagy futónövények közt fészkelnek, onnan csapnak le áldozataikra, tekerednek a nyakukra és döfik bele mérgezett tüskéiket. És a mérgük bizony másodpercek alatt öl. Nézzétek – mutatott egy falóindára, amely a lány fedetlen lábai közt átbújva már a feje alá húzott kezénél járt. Levelei az arcához értek.

– Ha összeomlik a mező – folytatta Dávid –, azonnal támadnak. Be se mehetek érte, mert nem tudom, milyen hatása lenne rám nézve annak, ha egy időeltolódásban lévő térbe próbálnék teleportkapun át belépni, ráadásul ugyanott lennék odabenn, mintha lekapcsolnánk a mezőt. Mindezek mellett, bár a falóinda torokra megy, ha veszélyt érzékel, nem válogat abban, hová döfje a tüskéjét.

– Pazar – summázta bosszúsan Tamás. – Akkor hogy a francba hozzuk ki onnan? Mégsem hagyhatjuk benn addig, amíg elkapja az az izé. Nincs ellenméreg?

– Nincs. De a mező legalább időt ad nekünk, hogy a technikusaink és a mágijaink – mutatott Dávid egyikről a másik helyszínelőre – kitaláljanak valamit, mi pedig elkapjuk azt, aki ezt tette vele.

– Egy időőrző ki tudná hozni – dobta fel a lehetőséget a mági helyszínelő.

– Lehet, de időőrzőből összesen három van a Koalícióban, és egyik sincs Magyarországon. De még ha lenne is, csak akkor segíthetnének, ha az a szegény lány minimum a miniszterelnök lánya lenne, de nem az. Ő csak a tizenhat éves Haragos Melinda, aki tizenkét évvel ezelőtt nem ért haza az iskolából.

Ahogy arra Tamás és Dávid számított, a nyomok hidegebbek voltak, mint egy befagyott tó. Rivera e-mailfiókja nagyjából a bérleti díj fizetésének felfüggesztésével egyazon időben szűnt meg, ráadásul ingyenes szolgáltató biztosította, és mindig nyilvános helyen léptek fel rá.

Ugyanígy zsákutcába torkollott a pénz visszakövetése. A bérleti díjat ugyanis harminc különféle számláról küldték el az elmúlt tizenkét évben. Dávid beszélt az utolsó néhány emberrel, de egyik sem emlékezett arra, hogy valaha is lakást vettek volna ki a tett helyszínén. Viszont mindegyikük emlékezett arra, hogy azokon a napokon vettek valamit a NetComon keresztül, aminek értéke megegyezett a bérleti díjjal, és csak a fejükben létezett. Mindegyikükhöz kivonult egy átoktörő.

A családtól sem tudtak meg többet, mint amennyi kiderült a tizenkét évvel azelőtti vallomásokból. Haragos Melinda elment iskolába, majd nem jött haza. Bár a szülők szerint nem ismertek mágikat, a lányt utoljára mégis egy mági látta az otthonához közeli mágusok és másfajúak lakta falu, egy úgynevezett zárvány közelében. Azt a fiút anno bevitték kihallgatásra, ám miután fél tucat ember, köztük nem egy földi igazolta, hogy Melinda sértetlenül vált el tőle, elengedték. Ezután a nyomozás évekre megakadt.

Melinda a nővérem volt, most mégis idősebb vagyok nála – jutott eszébe Tamásnak újra Melinda testvérének kifakadása. A család örömmel fogadta a hírt lányuk megkerüléséről, állapota azonban elűzte örömüket. Nem tudták feldolgozni, hogy lányuk tizenkét évnyi gyötrelmet mindössze tizenkét másodpercként élt meg, ráadásul még mindig a sztázis rabja, a hatóságnak fogalma sincs, hogyan szedje ki onnan, és nem mellesleg továbbra is életveszélyben van.

Tamás szerette volna megnyugtatni őket, csakhogy semmilyen biztató szó nem jutott eszébe. Még csak a remény sugarát sem adhatta meg nekik, hiszen a szakemberek rendre mindig ugyanannál az egyetlen megoldásnál kötöttek ki: tachyon-sugarakkal az összeomlásáig bombázzák a sztázismezőt, aztán… Aztán tucatnyi falóinda vetődik Melindára és a többi emberre, s mire eljutnának a lányig, a rémes növények mérge már rég megölte őt.

– Huszonharmadik század, az emberiség fénykora, na persze… – dünnyögte csöndben.

– Mi az? – kérdezte az iskolafolyosót díszítő holografikus tablóképeket nézegető Dávid furcsán meglepett grimasszal az arcán.

– Semmi, csak a rendelkezésünkre áll a mágia magasiskolája és a legkorszerűbb tudományos vívmányok, mégsem tudunk kimenteni egy lányt egy sztázismezőből.

– Nem vagyunk mindenhatóak – vont vállat Dávid a rá jellemző nemtörődömséggel. Tamást néha irritálta az a képesség, amivel kollégája túl tudott lépni a számára lényegtelen dolgokon. Valahol viszont csodálta, mert ezzel Dávid végtelen türelemre és nyugalomra tett szert, e két tulajdonság pedig abszolúte hiányzott őbelőle.

Tamás válaszolni akart a felvetésre, de ekkor bedöcögött az igazgató. Rövid üdvözlés után a két nyomozóval a sarkában belépett az irodába. Tömény vanília illat csapta meg Tamás orrát, ezt leszámítva azonban egész barátságos volt a szoba. Mindhárman helyet foglaltak, majd Tamás gyorsan felvázolta a jöttük apropóját, míg Dávid jegyzetfüzetéből kiemelkedett egy lap, rajta Haragos Melinda sanyarú helyzetének igen élethű rajzával.

– Borzasztó… Ha nem tudnám, mit ábrázol a kép, azt mondanám, gyönyörű alkotás – adta vissza az igazgató a rajzot, miután befejezte a beszámolóját az egy évtizede történt eseményekről.

– Hány mági tanul az iskolájukban? – kérdezte Tamás, elengedve a füle mellett az igazgató megjegyzését.

– Egy se, ez egy földi iskola – válaszolt úgy az igazgató, mintha a kérdést egy óvódás tette volna fel. Tamásban olyan düh fortyant, hogyha Dávid végtelen türelmével nem ragadja magához a szót, ráüvölt a tanárra.

– Ezt kifejtené kicsit bővebben?

Az igazgató rendkívül jó intuíciós képességgel bírhatott, vagy csak gyanút fogott Tamás vörösödő arca láttán, de azonnal mentegetőző hangnemet ütött meg.

– Félreértettek, ez nem rasszizmus – valahogy nem sikerült meggyőzni a nyomozópárost, ezért folytatta. – A földi és a mági művészet jellegéből adódóan nagyon eltérő. A földik nem élhetnek a mágia eszközével művészetükben, míg a mágik kihasználják az abban rejlő lehetőségeket. Egy földi ecsetet használ, egy mági amellett különféle varázslatokat.

– Ez olyan, mint a sunyi ál-rajzművész ősöd a megbűvölt tollával – súgta oda Tamás Dávidnak, aki erre elkapta az említett tollát és zsebre dugta.

– Viszont minden évben fogadunk cserediákokat mági iskolákból – fejezte be sebesen magyarázkodását az igazgató.

– Melinda eltűnésekor is voltak cserediákjaik? – harapott rá a lehetőségre Tamás.

– Persze – lendült előre az igazgató a számítógépéhez, amelytől egy elszabadult kugligolyó benyomását keltette Tamásban. Gyorsan pötyögött az asztallapon világító érintőszenzoros billentyűzeten, mire adatlapok jelentek meg az egyik plexilapon. Átadta a nyomozóknak.

Két név szerepelt a lapon. Az egyiket, egy lányt Tamás már csak közízlés megsértése miatt is lecsukott volna. Több fém és tinta volt a bőrén, mint egy festékgyárban. A másikat meg azért akarta bilincsbe verni, mert a nevét már olvasta valahol. Ha emlékezete nem csalt, márpedig erre szökő évente egyszer volt példa, annak a mági fiúnak a dossziéjában, akit legelőször gyanúsítottak Melinda elrablásával.

– Persze, hogy begyakoroltam, elvégre az elmúlt évtizedben vagy ezerszer el kellett mondanom. Akárhányszor felmerült valami Melinda ügyében, egyből hozzám jöttek a rendőrök – bökött Osvát László a nyomozókra, mint ékes példákra. Hangja inkább unottan csengett, semmint dühösen.

– Tud teleportálni? – darálta rutinszerűen a következő kérdést Tamás.

– Nem, de tudok térkaput nyitni. Viszont csak hét éve, Melinda elrablásakor még nem tudtam. Gondolom a barátja – bökött fejével a műterem lépcsője mellett álló Dávidra bökve, aki összefont karral, pislogás nélkül meredt rá – már elmondta, hogy a mágikus helyváltoztatás nehéz és sok gyakorlást igénylő feladat. És életkorhoz kötött.

– Ahogy a siklóvezetés is, mégis van miről mesélnie a közlekedésieknek. Ez micsoda? – bökött egy szoborra, bár csak jobb szó híján lehetett azt így nevezni. Lényegében egy vörös, csillagvirágszerűen szétnyíló fényes sugár volt egy fekete talapzaton álló üvegburában. Alatta a következő feliratot hirdette: IDŐBE ZÁRT HALÁL.

– Egy halálos átok sztázismezőben. Ez az én művészetem – mutatott körbe. – Bemutatom a mágia valóját, a modern technológia felhasználásával.

– Ön formági, mégis képes halálos átkot létrehozni? – kérdezte Dávid szárazon. Tamás vele ellentétben némi nyugtalanságot érzett. Tisztelte és rajongta a mágikat, mégis, a mágia halálos aspektusaival szemben komoly ellenérzése volt. Társa kárhozó kasztúként pálca és varázsigék használata nélkül tudott gyilkos varázslatot kivitelezni, de egy kis tanulással és gyakorlással bármilyen mági képes volt olyasmit produkálni, ami kiolthat egy életet.

– Igen, képzelje, tudok. Én is egy zárványban nőttem fel – felelte, mintha ez mindenre válasz lenne. S, ami azt illeti, az volt. A mágik a másfajúakkal együtt bár kétszáz éve jelentek meg az egyszerű földi halandók előtt, az azt követő háborún még ma sem tudtak túllépni. A legtöbbjük a zárvány gúnynevet viselő, erőterekkel átszőtt kerítésekkel körbevett falvakban éltek. A mágik és másfajúak helyzete ugyan az utóbbi fél évszázadban sokat javult – e cél miatt dolgozott együtt Tamás és Dávid is –, egyik fél sem fogja még hosszú ideig levetkőzni a félelem szülte előítéleteket.

– De eszembe sincs élet kioltására használni – tette még hozzá mondandójához Osvát.

– Miért nem varázslattal dermeszti meg a… Műtárgyait? – kérdezte Tamás a gyanúsított felé fordulva.

– Igazán felvilágosíthatná a társát – vetett oda Dávidnak Osvát. – Az idő manipulálása a mágia egyetlen olyan formája, amire csak és kizárólag az időőrzők képesek.

Tamás természetesen tudta ezt, csak így alkalma nyílt egy huszárvágással új vizekre kormányozni a beszélgetést.

– Maga csinálja a sztázisgenerátorokat?

– Mi? Nem! Művész vagyok, nem mérnök.

Tamás lopva Dávidra pillantott. A mági aprót bólintott.

– Akkor honnan vannak?

– Egy magánvállalkozó csinálja nekem, egyéni megrendelésre.

– Esetleg elmondaná a nevét?

– Nem kell – lépett el a lépcső mellől Dávid. – Az egyik földi az, aki tanúsította, hogy Melinda sértetlenül elvált Osvát úrtól a kérdéses napon.

Tamás szeme meglepetten felcsillant, egyúttal örült annak, hogy Osvát lemondott egy független mági jelenlétéről, aki ellenőrizhette volna, milyen gondolatokat oszt meg velük a gyanúsított.

– Igen, emlékszem arra a napra – adta vissza Dávidnak a képet Hegedűs Imre. – A rendőrök öt órán át győzködtek arról, hogy nem Lacit láttam… Pedig higgyék el nekem, ő volt az, és az a lány sértetlenül vált el tőle.

– Mit csinált a zárványnál? – kérdezte Dávid. Tamás, aki lopva többször Hegedűs álomszép feleségére pillantott, furcsállta a kérdést, hiszen kollégájának nem csak az aktákból, de saját tapasztalataiból is sejtenie kellett volna a választ.

– A családommal önkéntes segítők voltunk – vett át feleségétől két csésze kávét Hegedűs a konyhát a nappalitól elhatároló bárpult fölött, majd átadta azokat a nyomozóknak. Aztán magához vett még egy csészét, és hellyel kínálva a rendőröket, leült vajszínű bőrfoteljébe. Tamás és Dávid a kávézóasztal túloldalán álló kanapén foglaltak helyet, Hegedűsné pedig kint maradt az konyhában, látszólag belefeledkezve teendőibe. Tamás nem bírta megállni, hogy ne pillantson fel rá néha-néha.

– Jó kapcsolatot ápolt Osvát Lászlóval? – kérdezte Dávid, feje mellett ezúttal is buzgón körmölt a toll. Tamás a PDP-t a kávézóasztalra helyezte.

– Ismertem, de nem voltunk országos cimborák. A középiskola befejezése után nem is találkoztunk. Aztán egyszer felhívott, hogy rendelne tőlem néhány egyedi sztázisgenerátort.

– Jól menő üzlet? – kérdezett közbe Tamás.

– Jó volt. Sajnos már túl sok a konkurencia, míg a piac viszonylag kicsit.

– Anyagi természetű gondok?

Hegedűs ezen a kérdésen elcsodálkozott.

– Vannak, de nem értem, hogy jön ez ide?

– Nos, utána néztünk kicsit a pénzügyi helyzetének, és feltűnt pár apróság – tette le a csészét Tamás, Dávid követte a példáját. – A megtakarított pénzüket lassan felélik, és több ingóságukat is eladták.

– És? Mi köze ennek ahhoz a lányhoz? – Hegedűs hangjában düh, felháborodottság és értetlenség vegyült, miközben tenyerét végighúzta bársonynadrágján, mintha csak egy ráncot simítana ki.

– Mond önnek valamit a Diego Rivera név? – vette át a szót Dávid, miközben kicsit változtatott pozícióján, ezzel előbukkant dzsekije alól a varázspálcáját rejtő tok. Tamás izmai megfeszültek, leeresztette combjára a kezét.

– Az ég adta egy világon semmit! – Hegedűs szürke arca lassan sötétebb árnyalatra váltott. Láthatóan dühítette, hogy a rendőrök rendre figyelmen kívül hagyják a kérdéseit és olyasmiről faggatják, amihez semmi közük. Ugyanakkor a szemében ott csillogott a félelem, s egyre ügyetlenebbül leplezte izzadt tenyere törölgetését.

– Diego Rivera feleségét Frida Kahlo volt, Mexikó egyik legjelentősebb festőművészének számított a huszadik században – mondta fel Tamás jó diák módjára a ComNetről bemagoltakat. – Szürrealista művésznek tartják, bár ez vitatott. Az viszont tény, hogy önnek van egy kisebb gyűjteménye Kahlótól.

– Na és? Talán bűn? Különben sem én vettem a festményeket, hanem a feleségem – mutatott az asszonyra. Hegedűsné úgy meredt a bárpulton át a két nyomozóra, mintha házasságtörésen kapták volna.

– Tudjuk – vágta rá Tamás és Dávid egyszerre, majd Tamás folytatta, immár kezét pisztolytáskáján tartva. – Mint ahogy azt is, hogy ő rabolta el Haragos Melindát.

Hegedűsnek beletelt jó néhány másodpercbe, mire felfogta a hallottakat. Hol a megkövült nőre, hol az ugrásra kész rendőrökre pillantott.

– De hát… Nem… Képtelenség, maguk azt mondták, egy mági a tettes. Ő nem az!

– Sajnos, a felesége hazudott önnek – állt fel Dávid, kezét pálcáján tartva, tekintetét a nőre szögezve. – Regisztrálatlan mági, egy szukubi. Ugye?

Hegedűsné váratlanul kitátotta száját és hatalmasat fújt. Miközben a jelenlévők számára új értelmet nyert a házisárkány kifejezés, Tamás átvetette magát a kávézóasztalon és a földre teperte a döbbenten pislogó Hegedűst. Őket érte el először a nő szájából kicsapó lángoló lehelet. Tamás pajzsa felszikrázott a tűz érintése nyomán. Dávid feléjük lendítette pálcáját, mire az porszívó módjára beszívta a lángokat.

Ezt követően intenzív párbaj alakult ki a két mági között. Színes ártások pattogtak ide-oda, ahogy célt tévesztettek vagy lepattantak a védőbűbájokról. Az eltévedt sugarak semmit sem kíméltek, porrá hamvasztották, felgyújtották vagy pozdorjává robbantották a bútorokat, poharakat, tányérokat.

Tamás közben kiráncigálta a nappaliból a sokkos állapotba került Hegedűst, majd fegyverrel a kezében visszatért. Célzott és lőtt. Elektromos ívek csaptak le a nőre, hatástalanul. Hegedűsné egyik kezében pálcát lengetve sakkban tartotta Dávidot, a másikkal elkapta a villámokat, csinos kis gömbbé formálta őket, majd rázúdította a mági nyomozóra.

Dávid pálcájával félreütötte a kék íveket húzó gömböt, csakhogy egy felé repülő ártás miatt nem tudott célozni, így a plafont találta el. A robbanás kis híján az egész felső szintet a fejére zúdította.

A portól Tamás szeme könnyezni kezdett, de még így is látta, hogy az eszelősen vigyorgó Hegedűsné körül a levegő úgy hullámzik, mintha felforrósodott volna a teste. Tamás gyorsan átállította pisztolyát és pukkanó lövést adott le. A nő csikorgó hang, szúrós illat és fekete füst kíséretében kámforrá vált.

Dávid köhögve botorkált elő a romok közül. Védőbűbája megóvta a rázúduló mennyezettől, bár ruhája így is csupa kosz lett. Megborzolta mésztől szürke haját, takaros porfelhőt zúdítva a fejére. Újra köhögött.

– Megvan? – kérdezte, miután végre levegőt tudott venni.

– Meg – mondta elégedetten Tamás, miután eltette pisztolyát és elővette PDP-jét. Azon egy aprócska piros pötty mozgott lassan Budapest várostérképén. – A Hungária körútról közelít a Kerepesi út felé. Ismered? – határozott bólintás volt a válasz. – Oké, a kereszteződésben lesz önt… négy… három… ja, nem, bocs, most!

– Agnum ter porta! – kiáltotta bosszúsan Dávid, mire a pálcája végéből felszálló halványkék füst teleportkaput formázott. Hegedűsné döbbent ábrázattal futott át a térhasadékon. Megpróbált lendületből visszafordulni, ám megcsúszott és hanyatt esett, elejtve ezzel pálcáját. Dávid egyetlen kézlegyintésére a nő keze hátratekeredett, csuklóján mágikus bilincs kattant.

– Letartóztatom!

– Milyen váddal? Csak éltem a művészetnek, nem tettem semmi rosszat.

– Kezdetben ott az emberrablás, az ellenállás a hatósági intézkedéssel szemben, hatósági személyek megtámadása, gyilkossági kísérlet, a művészetes cuccnak meg majd az ügyész ad valamilyen hangzatos nevet – azzal a bilincsnél fogva talpra rántotta a nőt. – Jogában áll hallgatni. Jogában áll ügyvédet és független mágit fogadni. Ha nem él e jogaival, bármi, amit mond, gondol vagy érez, felhasználható ön ellen a bíróságon. Megértette?

– Engem senki nem ért meg… – keseregte a nő könnyes szemekkel, béklyója ellen harcolva. Hasztalan, se a bilincs, se Dávid nem engedett. – A művészetem soha senki sem értette meg.

– Magácskát nem azért nem értik, mert művész, hanem mert komplett bolond – vetette oda Tamás, miközben talpra segítette a hamuszürkére sápadt Hegedűst, aki úgy nézett feleségére, mint egy idegenre.

Mint kiderült, Hegedűsné családja generációk óta hódolt annak a szép hagyománynak, hogy emlékmódosítással elleplezték mágikus képességeiket, így a földik között élhettek. E tudományt mindegyikük gyerekkorában sajátította el, és igen magas szinten értettek hozzá, ahogy a mágiahasználat nyomainak eltűntetéséhez.

Hegedűsné csupán a véletlennek köszönhetően bukott le. Mikor lenyomozták Hegedűst, rájöttek, hogy a felesége Melinda iskolájába járt. Dávid látta is a tablóképét, erre jól emlékezett, mert a holográfia minden apró részletet valósághűen megőrzött, beleértve azt a hibát, amit Hegedűsné kamaszkori hiúságában vétett. Ugyanis olyan tökéletes szépséggé vált a tablókép kedvéért, amilyenné még Holoshoppal sem lehetett volna tenni. Ez pedig igencsak szemet szúrt a mágikus bűnözőket évek óta üldöző Dávidnak.

Mint kiderült, már iskolás éveiben megrendítette tanárait szadista hajlamaival, és érettségi előtt kis híján kicsapták, mert vizsgamunkaként egy olyan kacsát mutatott be sóbálványátokkal sújtva, amit éppen elfogyasztottak a csúszkakullancsok.

Melindát Hegedűs Imre segítségével sikerült kiszabadítani. Miután Dávid mikro-teleportkaput nyitott az ágyneműtartóba rejtett sztázisgenerátor mellé, Hegedűs fotonikus jelekkel képes volt összezsugorítani a mezőt, ezzel megölve az ideiglenesen két temporális térben rekedt falóindákat. Az utolsót, ami kis híján elérte Melinda nyakát, Dávid ölte meg jó időzítéssel, némi szerencsével és az általa ismert leggyorsabban ölő gyilkos átokkal.

– Tudod, mit mondok? – kérdezte Tamás Dávid mellett állva. Eddig csendben figyelték a tizenkét év után újra egyesülő családot. A szülők és a báttyá előlépett öcskös is boldog könnyeket potyogtatva ölelte a zavartan pislogó lányt.

– Hogy bármilyen szörnyűségre is képes az ember, az ilyen pillanatokat semmivel sem tudja elrontani.